Tudatos mozgás, teljes élet
Több mint három évtizede a harcművészetek elkötelezettje vagyok. Az utam a karatéval indult, amely öt éven át biztos alapokat adott, majd egy sorsfordító találkozás az aikidóval új irányt szabott a gyakorlásomnak. Egy ideig párhuzamosan haladtam a két úton, de az aikidó mélysége és filozófiája annyira magával ragadott, hogy végül minden energiámat neki szenteltem. 2009 óta adom át tudásomat felnőtt és gyermek tanítványaimnak Budapesten és Albertirsán, segítve őket a saját útjuk megtalálásában.
Bár a karate edzéseket és a közösséget is szerettem, egy véletlen folytán eljutottam egy frissen indult aikidó edzésre, ami mindent megváltoztatott. Itt, Molnár Csaba vezetésével ismerkedtem meg az Aikikai Aikido alapjaival, és az ő tanítása határozta meg a gyakorlásomat közel egy évtizeden át. Ebben az időszakban nagy hatással volt rám Christian Tissier mester dinamikus, erőteljes stílusa, az ő mozgása inspirált a tatamin.
A karatés múltam miatt azonban folyamatosan kerestem a mélyebb összefüggéseket. Olyan technikákat akartam gyakorolni, amelyek nemcsak az aikidó alapelveit – a harmóniát és az erőszakmentességet – követik, hanem valós helyzetben is megkérdőjelezhetetlenül hatékonyak.
A választ erre a keresésre Shoji Nishio mester videóiban találtam meg. Ez egy igazi reveláció volt. Az ő megoldásaiban minden összeállt: zseniálisak, mentesek a felesleges erőszaktól, mégis végtelenül hatékonyak. Megértettem, hogy ez a fajta zsenialitás abból fakad, hogy Nishio sensei maga is több harcművészetben volt jártas, és egy olyan logikus, egységes rendszert hozott létre, ahol a pusztakezes, a kard- és a bottechnikák elválaszthatatlan egységet alkotnak.
Ez a holisztikus látásmód nyitott számomra egy teljesen új dimenziót, és azóta is ez az út, amit követek. Számomra az aikidó így vált egy mély önismereti úttá, amely a béke megteremtésére és a belső egyensúlyra tanít.
Sokan talán különálló gyakorlatokként tekintenek az aikidóra, a csikungra vagy a fegyveres edzésekre. Számomra azonban ezek egy egységes rendszer részei, amelyek szorosan kapcsolódnak és erősítik egymást. A legjobb hasonlat erre a hagyományos kínai orvoslás: nem egy-egy tünetet kezel, hanem az embert tekinti teljes egésznek. Én is így tekintek a mozgásra: minden gyakorlat egy-egy eszköz a teljes rendszer finomhangolásához.
Ebben a rendszerben a csikung (qigong) a lelassulás és a tudatosítás mesteriskolája. Bár a nyugalom szigetének tűnhet, a csikung egyben lehet "kemény edzés" is: a mély, kitartott állások komolyan próbára teszik az izomzatot és a türelmet egyaránt.
Gyakran látom, hogy a kezdők az aikidóban a hatékonyságot a sebességgel azonosítják, pedig a gyorsaság a helyes mozdulatok nélkül csak elfedi a hibákat. A csikung lassú mozdulatai pontosan ezt a tévhitet oszlatják el. Éppen ezért az aikidó edzéseken gyakran utalok egy-egy csikung mozdulatra, hogy megvilágítsam a stabil központ (hara) megtartásának fontosságát egy fordulás után is.
A csikung gyakorlataiban testet ölt a yin és yang elve, a lágyság és erő kettőssége. De valójában ugyanez az elv vezérli az aikidót is. A technika elején lággyá válunk, beengedjük a támadást (yin), majd amikor a partner egyensúlya megbomlott, erőssé válunk és egy dinamikus dobással fejezzük be a mozdulatot (yang). Mindkettő egyformán fontos.
A csikung gyakorlása tehát a legjobb lecke a helyes légzéshez, a stabil központhoz és ezen alapelvek mély megértéséhez. Ez a tudatosság az a biztos pont, amely nemcsak a tatamin, de a mindennapi élet kihívásaiban is segít eligazodni.
Éveken át kifejezetten idegenkedtem a fegyveres gyakorlástól. Ennek oka az volt, hogy a korábbi aikidós tapasztalataim során ez egy elszigetelt, ritka és – mind az oktató, mind a tanítványok részéről – nem túl szeretett része volt az edzéseknek. Úgy éreztem, a fegyveres formagyakorlatoknak nincs valós közük a pusztakezes aikidóhoz; ilyen alapon akár a foci is lehetne az edzés része.
Mindent megváltoztatott, amikor megismertem Shoji Nishio mester rendszerét. Itt a fegyveres és pusztakezes technikák nem különálló elemek, hanem ugyanannak a mozdulatnak a két oldala; a kapcsolat egyértelmű és logikus, még ha a megértése néha nem is egyszerű.
A kard (Aiki Ken) és a bot (Aiki Jo) a test kiterjesztéseivé válnak. Egy fegyverrel végrehajtott technika kristálytisztán rávilágít arra az útra, amit szabad kézzel is be kellene járnunk, megakadályozva, hogy a mozdulatok ívei és pontossága elcsorbuljon.
Ez a szemlélet vezet el a Yurusu Budo, a "Megbocsátó Harcművészet" legmélyebb értelméhez. Nishio mester fegyveres technikáinak célja nem a megsemmisítő vágás – ez összeegyeztethetetlen lenne a megbocsátás eszméjével. A cél sokkal inkább az, hogy a fegyver által nyújtott elsöprő kontrollal megmutassuk a támadónak a harc értelmetlenségét, és esélyt adjunk a helyzet sérülésmentes lezárására. Ez a filozófia adja a yurusuaikido.hu oldal nevét és szellemiségét is.
Számomra a nuncsakuval való gyakorlás nem a látványos, össze-vissza csapkodásról vagy Bruce Lee utánzásáról szól. Sokkal inkább egy mély, analitikus munka: a mozdulatok precíz tanulmányozása. Azt vizsgálom, hogyan mozog a kéz és a kar, és hogyan tudja az egész test, különösen a csípő, segíteni és vezetni az eszköz mozgását. Nagy előnye, hogy ehhez nincs szükség partnerre vagy edzőteremre, otthon, egyedül is tökéletesen gyakorolható.
A központi technikai kihívás a folyamatos mozgás fenntartása: hogyan lehet elérni, hogy a nuncsaku lánca végig feszes maradjon, és ne "omoljon össze" a lendületvesztéstől? Ez a kutatás tanít meg a lendület és az energia folyamatos áramoltatására.
De a legizgalmasabb kihívás, és a legszorosabb kapocs az aikidóhoz, a már gyorsan mozgó fegyverhez való csatlakozás. Ez a mozdulat tökéletesen modellezi egy gyors ütéshez való kapcsolódást az aikidóban. Rendkívüli fókuszt és jelenlétet igényel, mert a nuncsaku azonnali és – ha a figyelem csak egy pillanatra is lankad – igen fájdalmas visszajelzést ad.
Így a nuncsaku a jelenlét és a fókusz tökéletes eszköze; egyfajta mozgó meditáció, amely fejleszti a reflexeket, a koordinációt és a csukló erejét, miközben megtanít az energia áramlásának és a helyes időzítésnek a legmélyebb titkaira.
Ez a téma talán mind közül a legfontosabb, és nemcsak a harcművészeknek szól. Szól mindenkinek, aki teljes és fájdalmaktól mentes életet szeretne élni.
Egy harcművész számára azonban a mobilitás nem választható. Ha jól belegondolunk, mobilitás nélkül semmi sem működik: nem lehet helyesen aikidózni, a csikung mély állásait megtartani, de még a pörgő nuncsakut sem elkapni. A mobilitás maga a képesség a szabad és korlátoktól mentes mozgásra.
Gyakori tévhit, hogy a mobilitás egyenlő egy háromperces bemelegítéssel, amit sokan elhagynak, mondván: "egy éles helyzetben sincs idő bemelegíteni". És ez igaz. A tudatos mobilitás-gyakorlás célja azonban nem az, hogy felkészítsen a következő öt percre, hanem hogy a tested állandóan készen álljon. A mobilitás nem egy ideiglenes állapot, amit az edzés elején "bekapcsolunk", hanem egy hosszú távon megszerzett és fenntartott képesség.
Ez a befektetés a testünkbe, ami hosszú távon meghozza gyümölcsét: nemcsak a sérülések elkerülését, a hajlékonyságot és a gyorsaságot a tatamin, hanem a mozgás szabadságát a mindennapi életben. Azt a képességet, hogy az ember idős korában is le tudjon menni a földre fogócskázni az unokájával, és könnyedén fel is tudjon állni onnan.
Tedd fel magadnak a kérdést: 60 évesen képes lennél egy cigánykerékre? Lehet, hogy soha nem is tudtál, de nem is ez a lényeg. A kérdés az, hogy a tested olyan állapotban van-e, ami ezt egyáltalán megengedné? Erről szól a tudatos mobilitás.
A tanulás elején elég a nagy mozdulatokra figyelni, de az igazi fejlődés akkor kezdődik, amikor elkezdjük felfedezni az apró, rejtett finomságokat.
Nem hiszek a felszínes, kapkodó tanulásban. Híve vagyok a mély, elmélyült gyakorlásnak: inkább egy-egy technikát vagy elvet tanulmányozunk több edzésen keresztül, amíg valóban megértjük, ahelyett, hogy sokféle gyakorlattal csak a felszínt kapargatnánk. Szeretem a mozdulatokat részekre bontani, elemezni, majd újra egésszé építeni. Így válnak érthetővé és elsajátíthatóvá azok az alapok, amelyekre a teljes aikidó épül. A stabil alapok nélküli tudás ingatag. Az edzéseket pedig a fegyveres gyakorlatok teszik még színesebbé és mélyebbé.
Bár az edzéseken a fókusz egyértelműen az aikidón van, hiszem, hogy a látókörünket szélesíteni kell. Más mozgásformák – mint a csikung vagy a különböző fegyverek használata – új perspektívákat nyitnak és gazdagítják az aikidós tudásunkat is. Az edzéseken ragaszkodom a technikai tisztasághoz és az aikidó erőszakmentes alapelveihez. Ugyanakkor kulcsfontosságúnak tartom, hogy a technikák a valóság talaján is megállják a helyüket, és valós használhatósággal bírjanak.
Elsődleges fontosságú számomra a biztonságos környezet megteremtése. Ez nemcsak a fizikai sérülések elkerülését jelenti a technikák körültekintő, fokozatos felépítésével. Legalább ennyire fontos a mentális biztonság: egy olyan támogató légkör, ahol senkinek sem kell feszengenie a tudásszintje miatt. A dojónkban a légkör inkább egy közös kutatóműhelyre, mintsem egy merev katonai szervezetre hasonlít. Az együtt gyakorlás híve vagyok, ahol a tapasztaltabb segíti a kezdőt, de a haladó is tanulhat a kezdő tiszta kérdéseiből.
Ebben a közegben a hibázás nem szégyen, hanem a tanulási folyamat legfontosabb eszköze. A hiba egy őszinte visszajelzés, ami megmutatja, hol vannak a korlátaink, és min kell dolgoznunk. Egy olyan légkört igyekszem teremteni, ahol a tanítványok mernek kísérletezni és mernek hibázni, mert tudják, hogy minden egyes rossz mozdulat egy lépéssel közelebb visz a jóhoz.
Az aikidó gyakorlása nem ér véget az edzés végén. A tatamin tanult elvek – a konfliktuskezelés, a tudatos jelenlét, a nyugalom megőrzése nyomás alatt – átszivárognak a mindennapi életbe. A cél nem az, hogy valaki a dojóban legyen "jó", hanem hogy a mozgáson keresztül egy kiegyensúlyozottabb, tudatosabb és teljesebb életet élő emberré váljon. A valódi teszt nem a tatamin, hanem a külvilágban zajlik.
Fontosnak tartom tisztázni a személyes motivációmat is. Az aikidó tanítása számomra hivatás és szenvedély, nem megélhetési forrás. Van civil foglalkozásom, ami a családom biztonságát adja. Ez a szabadság lehetővé teszi, hogy az edzések valódi értéke ne az árcédulán, hanem a közösen létrehozott tudáson és élményen múljon.