A bal térdemmel kapcsolatos problémák évekkel ezelőtt, a COVID-járvány előtti utolsó edzőtáborban kezdődtek. A csehországi táborból hazaérve alig bírtam kiszállni az autóból. Különös volt, mert a tábor alatt semmilyen konkrét sérülésre, rossz mozdulatra nem emlékeztem, ami indokolta volna a hirtelen, éles fájdalmat. Akkor még nem sejtettem, hogy egy többéves, fájdalmas kálvária vette kezdetét.
Az elkövetkező időszakban orvostól orvosig jártam. Kíváncsi voltam, mennyire eltérő diagnózisokat és megoldási javaslatokat kapok. A Sportkórházba viszonylag gyorsan bejutottam egy térdspecialistához, aki ultrahang-, majd MR-vizsgálatra küldött. Az eredmények több problémát is feltártak: porcleválás, a térd védekező mechanizmusaként kialakult Baker-ciszta a térdhajlatban, valamint enyhe meszesedés az ízületi széleken. Az orvosi vélemények skálája széles volt: a Sportkórház orvosa a mozgást javasolta, míg egy másik szakember azon is csodálkozott, hogy egyáltalán lábra tudok állni.
Számomra hamar világossá vált, hogy a levált porcdarab magától nem fog eltűnni, így a műtét elkerülhetetlennek tűnt. Olyan orvost kerestem, akiről a korábbi páciensei jó véleménnyel vannak, de a COVID közbeszólt, és minden nem sürgős beavatkozást bizonytalan időre elhalasztottak. A kényszerpihenő alatt sem tétlenkedtem. Rátaláltam Shi Heng Yi shaolin mester online videóira, és az ő útmutatása alapján elkezdtem otthon csikungot (qigong) gyakorolni. A térdem állapota meglepően sokat javult. Évek teltek el így, viszonylag jól tudtam használni a lábamat, de a probléma gyökere nem szűnt meg. Voltak bizonyos mozdulatok, amikor a kis porcdarab rossz helyre csúszott, és azonnali, kellemetlen fájdalmat okozott. Éreztem, hogy a csikung elért egy határt; a térdem sokat javult, de egy ponton túl már nem volt várható további fejlődés.
A végső lökést egy 2025-ös tanfolyam adta meg, ahol megismerkedtem Bencével. Beszélgetés közben kiderült, hogy neki mindkét térdét hasonló probléma miatt műtötték, és lelkesen mesélte, hogy milyen gyorsan felépült. Ez a tapasztalat meggyőzött. Elkértem tőle az orvosa elérhetőségét. Pár nap hezitálás után felhívtam az ajánlott doktort, és meglepően gyorsan időpontot kaptam. A konzultáció alig tartott tíz percig; a hozott MR-lelet és egy rövid vizsgálat alapján a javaslat egyértelmű volt: a műtét. Egy hétig rágtam magam, majd május közepén tárcsáztam a számát, és hamarosan megvolt a dátum: június 23., hétfő.
A műtétig hátralévő hetekben többször is elbizonytalanodtam. Voltak napok, amikor a térdem szinte tökéletesen működött, máskor viszont a visszatérő fájdalom emlékeztetett, hogy a probléma nem oldódott meg. A műtét előtti héten találkoztam az altatóorvossal. A helyzetet tovább fűszerezte, hogy mint kiderült, neki ez volt az első munkanapja a kórházban, én pedig az első páciense voltam. Talán éppen emiatt rendkívül alapos munkát végzett, és az altatás helyett egy perifériás idegblokádot javasolt. Számomra ez egy teljesen idegen fogalom volt, ezért fontosnak tartom röviden leírni, mit is jelent.
A perifériás idegblokád egy célzott érzéstelenítési eljárás. A lényege, hogy nem az egész testet kapcsolják ki, mint az altatásnál, és nem is a gerincen keresztül zsibbasztják el az egész alsótestet. Ehelyett az orvos (gyakran ultrahang segítségével) megkeresi azt a konkrét ideget vagy idegköteget, amely az operálandó területet – esetemben a bal lábat – „látja el” érzetekkel. Az érzéstelenítőt közvetlenül ennek az idegnek a közelébe fecskendezik be, ami ideiglenesen blokkolja a fájdalomjeleket. Az eredmény: a célzott végtag teljesen elzsibbad és mozgásképtelenné válik a műtét idejére, miközben a páciens ébren van, és a test többi része normálisan működik. Előnye a gyorsabb felépülés és a kevesebb mellékhatás az altatáshoz képest.
Ennek ismeretében talán érthető, hogy a folyamat leírását hallgatva ez miért tűnt sokkal félelmetesebbnek, mint a sima altatás gondolata. Ez a váratlan fordulat újabb gondolkodnivalót adott a műtét előtti utolsó napokra.
A hétvégét még családi programokkal töltöttük, de a gondolataim már elkerülhetetlenül a hétfő reggel és a műtőasztal körül forogtak. Hétfőn reggel hétre érkeztem a kórházba, ahol már vagy tíz sorstárs gyülekezett. Szinte azonnal szólítottak is az utolsó egyeztetésre. A konzultáció végén kaptam egy szép, nagy piros filctollal rajzolt nyilat a lábamra, ami egyértelműen a „hibás” térdem felé mutatott. Ezt követően elkísértek az osztályra, a szobámba.
Sok időm nem maradt a szemlélődésre. Ahogy letettem a csomagomat, már szólt is a nővér, hogy igyekezzek, mert én leszek az első a műtőben. A következő pillanatban mintha egy tornádó kapott volna fel: egyszerre hárman foglalkoztak velem. Miközben a jobb kézfejembe bekötötték a kanült az infúziónak, egy másik nővér már borotválta is a térdemet, a bal karomon pedig egy harmadik személyzet a vérnyomásomat mérte. – Ennyi izgalom mellett ez most tuti ezer lesz! – jegyeztem meg némi humorral. Miután végeztek, még sikerült egy percre „kimenekülnöm” a mosdóba, de ahogy visszaértem, már feküdnöm is kellett az ágyra. A kerekek zakatolni kezdtek a folyosó kövén; megkezdődött az utazásom a műtő felé.
A kórházi épület valóságos útvesztő. Ahogy egyre mélyebbre kerültem, úgy lettek az emberek körülöttem egyre jobban beöltözve, zöld és kék ruhákba. Végül megérkeztünk egy helyiségbe, amiről kiderült: itt fog megtörténni az érzéstelenítés. Itt már csak egyetlen utasítást kaptam: forduljak a jobb oldalamra, és húzzam fel a térdeimet magzatpózba.
Ekkor lépett hozzám az altatóorvos, egy doktornő, akinek a hangja és a hozzáállása hihetetlenül megnyugtató volt. Nagyon együttérzően, minden egyes lépést előre elmondott. Éreztem egy mélyre hatoló, tompa nyomást, ahogy a körülbelül tízcentis tű elindult megkeresni a combomat ellátó idegpályát. Majd hirtelen, mindenféle előjel nélkül, a combizmom egy rendkívül erős, kontrollálhatatlan rángásba kezdett. Bár a doktornő előre szólt, ez volt az a pillanat, amikor az ideg mellé befecskendezték az érzéstelenítőt. A folyamat megismétlődött a csípőmnél is. Pár percen belül a lábam egy idegen, élettelen tárggyá vált.
Miután ezen a legkellemetlenebb részen túl voltam, a doktornő ismét felém fordult. – Most pedig fog kapni egy kis „bátorító” injekciót – mondta –, ami picit elbódítja. Higgye el, ha engem műtenének, én is ezt kérném. Ez a mondat és az őszintesége volt a megnyugtató lezárása ennek a feszült tíz percnek.
A „bátorító” injekció után a dolgok ködössé válnak. Arra emlékszem, ahogy áttoltak a tényleges műtőbe, és láttam, ahogy a zsibbadt lábamat egy sínbe rögzítik. Aztán az idő ugrott egyet. A következő emlékem, hogy a műtétet végző orvos hangját hallom, amint a monitorra hívja fel a figyelmemet. A látvány szürreális volt. A saját térdem belsejét néztem, és láttam, ahogy az orvos kitakarítja a felesleges porcdarabokat.
És itt kell megjegyeznem – és szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki hasonló beavatkozás előtt áll –, hogy bár előtte kicsit féltem tőle, hogy zavarni fog, ahogy a térdemben dolgoznak, a valóságban a műtétből fizikailag semmit, de tényleg semmit nem éreztem. Teljes volt a csend.
Újabb filmszakadás. A következő kép már az, hogy szólnak, ideje átcsúszni a saját ágyamra. A műtétnek vége. Magára a visszaútra a folyosókon egyáltalán nem emlékszem; az teljesen kiesett. A valóság akkor tért vissza, amikor az ágyammal begördültünk a szobámba.
A szobában aludhattam egy keveset, mert a szobatársam érkezésére eszméltem. Az ő műtétjét altatásban végezték, és láthatóan rosszabbul viselte a kezdeti ébredést. Ez volt az első pozitív visszajelzés, hogy talán jól döntöttem az idegblokáddal. Az érzéstelenítő hatása estig kitartott. Kíváncsian vártam a fájdalmat, de az a zsibbadás elmúltával sem volt olyan erős, hogy gyógyszerre lett volna szükségem. Az egész délutánt és estét így vészeltem át, meglepően jó állapotban. Az éjszaka nyugodtan telt. A nehezén túl voltam.
Másnap reggel az orvos leszedte a kötést és eltávolította a csövet a térdemből. Délelőtt már a zárójelentéssel a kezemben készülődtem haza. A távozás feltétele az volt, hogy a saját lábunkon hagyjuk el az épületet. Az első pár lépés bizonytalan volt, de hamar kiderült, hogy a járás működik.
Visszatekintve, az egyik legjobb döntésem az volt, hogy az egyéjszakás bentfekvést választottam a hazamenetel helyett. A műtét előtt két lehetőségem volt, de őszintén szólva, el sem tudom képzelni, hogyan lehet hazajutni egy teljesen zsibbadt, mozgásképtelen lábbal. Arról nem is beszélve, hogy a térdemből egy vékony cső lógott ki, ami egy kis gyűjtőzacskóba vezette a sebváladékot. Ezzel hogyan lehetett volna közlekedni? A csövet csak másnap reggel, a vizit során távolította el az orvos. Ez a plusz egy nap pihenés, a biztonságérzet és a reggeli orvosi kontroll aranyat ért. Ha újra döntenem kellene, ismét ezt választanám.
Most, hogy a műtét óta pontosan egy hét telt el, már egészen jól tudom használni a lábamat. A térdem hajlítása sem okoz már problémát, a duzzanat szinte teljesen elmúlt. A varratok még benne vannak, azok feszülése az egyetlen kellemetlenség. Ha a gyógyulás ilyen ütemben halad, akkor valószínűleg már csak egy-két hét kell a teljes használhatóságig. Hamarosan ismét szó szerint is „két lábbal állok a földön”.
A megelőzés fontosságáról és azokról a technikákról, melyek segíthetnek elkerülni a hasonló sérüléseket, egy korábbi cikkemben részletesen írtam, amit itt olvashattok: Aikido és az egészséges térdek: Hogyan óvjuk legfontosabb ízületeinket a tatamin?
Kis idő elteltével jelentkezni fogok egy újabb, rövidebb beszámolóval, amiben leírom majd, mennyire lett használható a térdem hosszú távon, és hogy a műtét valóban megoldást jelentett-e azokra a fájdalmakra, amik miatt az egészre vállalkoztam.
Tudom, hogy egy ilyen beavatkozás előtt mennyi kérdés és félelem merül fel az emberben. Éppen ezért, ha te is hasonló helyzetben vagy és van kérdésed, amire a cikkben nem tértem ki, kérlek, írj vagy hívj bátran! Mindenkinek igyekszem válaszolni.