Munkavédelmi szemüveg hegedűsöknek Elérhet-e egy harcművész olyan szabadságot, mint egy hegedűművész?

• 2026. november 6.
• Németh Ferenc

Szeretem Lajkó Félix zenéjét, és sokat hallgatom. Az Arénás lemezbemutató Most jöttem... videója régóta az egyik kedvencem. Legutóbb is újra elővettem, és közben valami eszembe jutott.

A koncert nagy részében hárman játszanak egymáshoz közel. A vonók ide-oda lendülnek köztük, centikre egymás arcától, és azt gondoltam: ezeknek munkavédelmi szemüveg kellene.

Nevettem rajta, aztán elkomolyodtam. Mert ez nem egy ügyetlen pillanat, hanem az egész este így megy, és senki nem ijed meg, senki nem húzódik hátra, senki nem vigyáz. Mindenki pontosan tudja, mit kell tennie, és hogy a másik mit fog. Mégsem látszik rajta, hogy tudják. Szabadnak hat, és közben hajszálra pontos.

Aztán jött a kérdés, ami miatt ezt az írást elkezdtem: elérhet-e egy harcművész mester ilyen szabadságot? Nem valami hasonlót. Ugyanezt.

Ami Lajkónál szabad

Lajkó Félixnek nincs vizsgabizottsága. Nem kérdezi senki, hogy „még” jó-e, amit csinál. A közönség reakciója azonnali és szűretlen. Egy kocsmában és az Arénában ugyanaz a kérdés: megmozdul-e valami az emberben.

És ami talán még fontosabb: nincs ellenfele. Ha másképp játszik, mint ahogy várnánk, senki nem cáfolhatja meg. Nincs olyan fizikai törvény, ami azt mondja, hogy ez a hang nem lehet itt. A szabadsága kifelé és befelé is határtalan. Persze neki is vannak korlátai: a hangszer fizikája és a közönség. De ezek nem falak, csak a játék terepe.

Ami a harcművésznél nem

A harcművésznek van ellenfele. Nem ellenség, hanem egy másik ember, akinek saját tömege, lendülete, szándéka van, és aki nem kottát olvas.

Ez az, amiért a szabadsága kifelé sosem lesz teljes. Nem azért, mert gyenge művészet, hanem mert a másik ember teste és akarata is döntéshozó. Ha a technikám rossz, az fizikailag kiderül. Ha a partner kicsit másképp lép, nekem kell igazodnom. A zenész kudarca esztétikai: egy hang nem sikerül. A harcművészé fizikai: valakinek fájhat, vagy én kerülök rossz helyzetbe.

Ráadásul a harcművészetben a szabadság és a bizonyítás egymás ellen dolgozik. Ez nekem az egyik legnagyobb felismerés volt. Minél inkább tesztelnek egy rendszert, annál inkább a hatékonyság diktál. Az MMA, ami a stílusok közti legőszintébb próba, sem határtalan: ketrecben, szabályok szerint, súlycsoportban megy, és a harcosok technikája egyre inkább ugyanarra konvergál. A legjobban tesztelt harcművészet így kifejezésben sokszor szűkebb, mint egy kevésbé tesztelt. A zenében ez fordítva van: ott a szabadság maga a bizonyíték.

Az aikido ebből a játékból nagyrészt kilép. Voltak versenyző irányzatai, de a főáram tudatosan nem akar győztest. Ez filozófiai döntés, én szeretem is. De ha őszinte vagyok, kényelmes kibúvó is lehet: nem mérettetjük meg magunkat, ezért nem derül ki, hol tartunk.

Nekem az egyik próba az, amikor kívülről érkezik valaki. Nem várom el tőle, hogy essen, vagy bármi extra dolgot csináljon. Honnan tudná? Hogy a technika működjön, az rajtam múlik. Az esés egyébként is durva példa: nem lehet elkezdeni és félúton abbahagyni. :-) Egy egyszerű nikyót viszont meg lehet csinálni bárkivel úgy, hogy közben pontosan szabályozom, mi történik, és tudom, hol kell megállni. Ha van benne valódi érzet, a partner azt mondja: „á, ez fáj”. Ha nincs, azt: „á, ez semmi”. Egy gyakorlott uke a mozdulatra is reagál, akkor is, ha nincs mögötte semmi. A kívülálló csak arra, amit érez, és pont ezért őszinte.

Ami csendesen korlátoz

Sokat gondolkodtam azon, mi állítja meg a mestereket. Nem a hagyomány, szerintem. Ha valaki rosszul tanult meg valamit, az egyszerűen egy szint, ahol megállt, és ezt bárki megteheti.

A valódi veszély csendesebb. Egy bizonyos szint fölött nincs, aki megmondja, hogy ez nem jó. A tanítványok tisztelik, az ukék elesnek, mindenki úgy dolgozik, hogy a mester jól érezze magát. Nem rosszindulatból, hanem mert így kényelmes mindenkinek. Lajkó Félix hamis hangját az egész terem meghallja. Egy mesterét viszont lehet, hogy senki nem jelzi. Így az ego lassan nő, a visszajelzés fogy, és a mozdulat elválik a valóságtól anélkül, hogy bárki észrevenné, legkevésbé ő maga.

Nálam ez eddig másképp van, de nem azért, mert én különb lennék. Edzőként inkább partner vagyok az órán, és nem játszom a mestert, ezért a többiek viszonylag bátran megmondják, ha egy mozdulatot nem éreznek jónak. Ezt többször kértem is tőlük. Nem szerénységből, hanem mert ha nem szólnak, ők maguk is rosszat tanulnak meg. Jobb mindent tisztázni, amíg lehet.

Persze nem mindenki szavára kell adni. A kezdő nem tudja megítélni, jó-e a mozdulatom, és két ember két ellentétes dolgot mondhat. Ha nem vagyok erőszakos ember, nem kell megváltoznom attól, hogy egy erőszakos ember szerint így nem működik. A célt én választom.

Azt viszont, hogy elérem-e, megmondhatja más is. Ha valaki azt mondja, „fájt”, vagy „nem éreztem, mit akarsz”, az nem vélemény, hanem tapasztalat, és ez adat. És van veszély a másik oldalon is: ha csak azokat hallgatom meg, akik egyetértenek velem, akkor ugyanabba a csapdába esem, csak magam építettem hozzá a falat.

Az arany középút szerintem ez: olyan embereket keresni, akik értenek hozzá, nem függnek tőlem, és mernek ellentmondani. Közben gyanakodni magamra is. Az is lehet, hogy az, amit csinálok és szeretek, nem tökéletes, és neki is vannak korlátai.

Mikor szabad a szabadság, és mikor csak lötyög?

Van egy félreértés, amit mindenhol látok, a zenében és a harcművészetben is: összekeverjük a forma meghaladását a forma elhagyásával.

Ha Lajkó „csak úgy” húzogatná a vonót, az nem lenne szabadság, hanem zörej. Azért tud szabadon játszani, mert a keze tudja, hol van a hang. A szabadsága nem a szerkezet hiányából jön, hanem abból, hogy a szerkezet már a testében van.

A tatamin ugyanez. A kínai belső művészetekben két szó van, amit szeretek. A sung (松) a valódi lazaság: az ízületek nyitottak, a test egy darabban mozog, az erő erőlködés nélkül átmegy rajtad. A másik a löttyedtség: amikor valaki azért „engedett el”, mert feladta a szerkezetet. Kívülről a kettő néha majdnem egyforma, de ha valaki ránk nyom, az egyik megtart, a másik összecsuklik.

A shu-ha-ri ezért nem azt jelenti, hogy a forma eltűnik. Azt jelenti, hogy láthatatlanná válik. Van egy egyszerű próba rá: ha egy szabad, áramló mozdulat közepén megállítasz valakit, a pillanatképben is rendben van-e a tengelye, a bázisa, a középvonala? Ha igen, a szabadság mögött szerkezet áll. Ha nem, csak szépen mozog.

A fegyver itt hasznos, de óvatosan mondanám: egyedül vágva el lehet bújni mögötte. Az igazi próba az, amikor a bokken vagy a jo partnerrel találkozik. Ott a vonal nem „majdnem” jó, hanem jó, vagy nincs. A fegyverről a következő részben még lesz szó, mert szerintem ez az, ami a legjobban megmutatja, hova kell fordítani a figyelmet.

Hangszer, partner, zenekar

Egy dolgot elsőre elnéztem. Azt hittem, a zene és a harcművészet különbsége az, hogy a hangszer passzív, a partner pedig aktív. A hegedű tényleg nem akar semmit. De Lajkó nem egyedül játszik. A zenésztársai valós időben olvassák őt, ő pedig hallgat rájuk. Ez sokkal közelebb áll az uke–tori kapcsolathoz, mint a zenész és a hangszer viszonya.

Az igazi különbség tehát nem az, hogy a partner él-e, hanem hogy mi a szándéka. A zenésztárs közös célért dolgozik. A támadó a valódi helyzetben ellenünk. A dojóban viszont ritkán gyakoroljuk az ellenszándékot, a legtöbb edzés együttműködő. Tehát a mindennapi aikido valójában inkább zenekari próba, mint harc. Ezt jó tudni, mert innen látszik, hol kell keresni a tényleges próbát.

A gyakorlásnak van egy első fázisa, amikor az ember még magára figyel. Ellenőrzi, jó helyen van-e a keze, a lába, a csípője. Ez nem kevés idő, évekig is eltarthat, mire minden rendben van. Ebben nincs szégyen, mindenki ott kezd. Ez a tanulás része: ABC nélkül nem lehet verseket írni.

Aztán váltani kellene: a figyelmet a partnerre terelni. Ez a váltás sem megy elhatározással, folyamatosan ügyelni kell rá. Főleg akkor nehéz, ha a támadás csak egy baráti kézfogás, és a partner várja a technikát. Egy ilyen támadásra lehet várni, és közben lehet magammal foglalkozni, mert semmi nem sürget. A baj akkor van, ha valaki meg sem próbálja megváltoztatni.

A fegyver ezt kikényszeríti. A vágás nem vár: jön, és vagy ott vagyok, vagy nem. Ott nem lehet magamra figyelni, miközben a másik már döntött.

Ezért fontos, hogy milyen uke-munkát tanítok meg. Nyilván az edzés nem élet-halál kérdés, de több egy puszta kéz-rátételnél. :-) Ha a támadás komoly, a partner nem a technikámat szolgálja ki, hanem engem is próbára tesz. Ha ezt sikerül jól megtanítani, akkor ők valóban jó partnerek lesznek bármilyen technika tanulásához.

Hová jutok

Ha a kérdés az, hogy egy harcművész elérheti-e Lajkó Félix szabadságát, a válaszom: kifelé nem, befelé igen.

Kifelé sosem lesz határtalan, mert van egy ember vele szemben, akinek van teste és akarata. Ezt sem edzéssel, sem fokozattal nem lehet megkerülni. Nem szégyen: más fajta művészetről van szó.

De van egy másik szabadság, amit semmilyen ellenfél nem vehet el: hogy a fejemet nem tölti meg a bukástól való félelem, nem a nézőnek mozgok, nem a tanítványaimnak bizonyítok. A budo ezt nevezi fudoshin-nek, a zen mushin-nek, de szerintem lényegében arról van szó, hogy jelen vagyok. Lajkó ugyanezt csinálja a színpadon, csak ott a tér is határtalan, nálunk pedig nem.

Ezt a szabadságot viszont én magam elveszíthetem, ha nincs körülöttem senki, aki őszintén szól. Nem jár a fokozattal, és nem jár az évekkel. Meg kell védeni, és szerintem a legjobb védelem néhány ember, akiben bízom, és akik nem félnek megmondani az igazat. Meg kell őket kérni, mert magától ritkán szólnak.

Ezért nem hiszem, hogy a két zsenialitás ugyanazon a skálán futna. A zenészé kifelé áradó, a harcművészé befelé szabad, kifelé pedig a másik emberhez kötött. Ez nem rosszabb, csak nehezebben látszik. Lajkó szabadságát egy vak is meghallja. Egy mesterét gyakran csak az érzi, aki a kezébe kerül.