Fa nuncsaku bordázott fogórésszel és lánccal, világos párnán

Fókusz, lendület és a csípő ereje a nuncsaku gyakorlásában

Régen esett már szó itt a blogon a nuncsakuról. Ez persze nem jelenti azt, hogy felhagytam vele, sőt, a gyakorlás továbbra is része a mindennapjaimnak. A csend oka talán annyi, hogy ezt a fegyvert – az aikidóval vagy a csikunggal ellentétben – jórészt egyedül, otthon gyakorlom, amikor időm engedi. Nuncsakus csoportot soha nem is kezdeményeztem: hetente így is elég sok edzésem van, és ehhez nem kell külön időpontot keresni. Az aikidós csoporttal néha előkerül, van, aki szereti, és saját eszköze is van, de ez inkább ritka alkalom.

A legtöbb embernek a nuncsakuról a villámgyors, kézen-ujjakon pörgetett, látványos trükkök jutnak eszébe. Ezek kétségtelenül jól mutatnak a videókon és a filmekben. Én azonban egészen más irányból közelítek hozzá. Számomra ez a fegyver nem zsonglőreszköz, hanem lehetőség a testtudat, a csípőmunka és az eszközzel való mélyebb kapcsolat finomhangolására.

A fegyver mint a test meghosszabbítása

Aki jár a foglalkozásaimra, tudja, hogy a mozgásomat az aikido és a csikung alapjai határozzák meg. A nuncsakunál is ezeket a gyökereket keresem. Nem a karból indított, izolált csapkodás a cél, hanem az, hogy az erő a központból, a csípőből induljon. Az eszköznek szervesen, a test szerkezetéhez kapcsolódva kell mozognia.

Amikor a fegyvert csak a látvány kedvéért, lazán, szinte fizikai kapcsolat nélkül pörgetik a kézben, az lenyűgöző lehet, de komoly sebezhetőséget rejt. Egy valódi becsapódásnál, ahol a fegyver ellenállásba ütközik, ez a laza fogás szinte biztosan a fegyver elvesztéséhez vezet. A fellépő erő egyszerűen kitépi az eszközt abból a kevés kontrollból, amit a pörgetés enged.

Ezért a saját gyakorlásomban a folyamatos lendület megtartása mellett a stabil fogásra és a test felépítésére helyezem a hangsúlyt. Aki látványos pörgetésekre készül, az a nuncsakut többnyire a lánc közelében, lazán fogja. Én az aikidós fegyverforgatásban bevált fogást használom. A fa nuncsakun van egy bordázott rész, ez kerül a tenyerembe úgy, hogy a mutatóujjam töve illeszkedik a fához, hasonlóan a kard fogásához. Így a becsapódásnál sem csúszik ki a kezemből, és a test ereje közvetlenül átadódik az eszköznek.

A nuncsaku mozgásának követnie kell a testtartást, az energiát pedig a csípő forgása és a derék munkája adja. Így a fegyver valóban a test kiterjesztésévé válik, nem egy önálló életet élő, nehezen uralható tárggyá.

A csípő és a lánc

A csípő helyes használata minden harcművészet alapja, pusztakezes és fegyveres technikáknál egyaránt. Erről, és arról, hogyan tanít erre a nuncsaku, korábban részletesen írtam: Hogyan tanít a nuncsaku a helyes testhasználatra?

Itt csak egy különbséget emelnék ki. A kard (bokken) vagy a bot (jo) merev, mozdulat közben is egyben marad. A nuncsakunál viszont ott a lánc. Ha nincs meg a testből áramló folyamatos lendület, a fegyver összeomlik, a mozgása megtörik a láncnál. Ezért nehezebb kezelni, mint a kardot vagy a botot, és ezért tanít ilyen pontosan a testközpont helyes használatára.

Ugyanez igaz a lágy kezelésre. Egy erős csapás után a fegyver lendületét nem keményen megállítani kell, hanem átvenni és puhán belevezetni a következő mozdulatba. Ez ugyanaz az érzés, amit az aikidóban az ütések fogadásakor keresünk: nem blokkolunk, hanem rácsatlakozunk a támadás lendületére, és továbbvezetjük azt.

A lassú kezdés

Ehhez a lágysághoz a gyakorlást szinte mindig lassan, a lehető legegyszerűbb mozdulattal kezdem. A szabad szárat csak fellendítem, és a szabad kezemmel elkapom. Utána jön egy felfelé, majd egy lefelé irányuló ütés. Minden mozdulatnál tudatosan figyelek arra, hogy ne csak a karom vagy a kezem dolgozzon, hanem a lábamból indulva a testem indítsa a mozgást.

Ez kiváló gyakorlat arra, hogy az ember megérezze a kapcsolatot az eszközzel. A lassú tempóban az idegrendszer és az izomzat összehangolódik, rá tudok hangolódni a fegyver súlyára és lendületére, a mozgás ívei pedig kisimulhatnak. Gyorsítani és erőt belevinni csak akkor érdemes, ha ebben a lassú tempóban már megvan a megszakítás nélküli egység.

Aki most ismerkedik a nuncsakuval, annak érdemes habszivacs borítású változattal kezdenie. Ilyet például a Decathlonban is lehet kapni, és sokáig én is ezzel gyakoroltam. Ha megüt, kevésbé fáj. Igaz, a súlya is más, ezért más érzés vele gyakorolni. Hosszú távon én a fát jobban szeretem.

A fókusz őszinte tükre

A nuncsaku végtelenül őszinte eszköz. Ha egy pillanatra is lankad a figyelem, a szabad szár azonnal, olykor fájdalmasan jelez.

Különösen igaz ez a bonyolultabb gyakorlatokra. Az egyik, amit sokat gyakorlok: a szabad szár a hónom alatt pördül fel, fent elkapom, és ebből jön egy függőleges ütés. Ezt nagyon könnyű eltéveszteni, és ilyenkor az ember hátulról, a fején érzi a becsapódó szabad szárat. Egy ilyen mozdulat egyszerűen nem tűri a szétszórtságot.

Teljes jelenlétet és nyugodt, folyamatos légzést kíván. Számomra a nuncsaku gyakorlása ebből a szempontból mozgó meditáció: ugyanazt az éberséget és befelé figyelést igényli, mint egy elmélyült csikung gyakorlás.

A fa érintése

Ahogy az aikidóban a fakardnál és a botnál, úgy a nuncsakunál is kizárólag fából készült eszközt használok. A kedvencem egy kecskeméti műhelyben készült. Több eszközt is vásároltam onnan, mind nagyon szép darab, láncos és csapágyas kivitelben.

A fa érintése, természetessége és melegsége számomra összehasonlíthatatlanul kellemesebb bármilyen fém vagy műanyag változatnál. A fának karaktere van. Amikor megfogom, sokkal természetesebben tudok kapcsolódni hozzá, a tapintása és a visszajelzései pedig segítik azt a lágyságot, amit a mozgásban keresek.

Arra is figyelek, hogy a lehető leghalkabban dolgozhassak vele. Ezért a láncot is lecseréltem olyanra, amelynek a szemein nincs erős hegesztési nyom. Ettől a mozgás még gördülékenyebb, és a lánc is csendesebb.

A mindennapi kapcsolat

Ha komolyan vesszük a fegyveres gyakorlást, az eszköznek szinte naponta a kezünkbe kell kerülnie. Bármilyen fegyverről legyen szó, nem elég, ha csak az edzéseken vesszük elő.

Több nuncsakum is van, és persze van köztük kedvenc. Legtöbbször a hálószobában tartom, mert sokat vagyok ott. Mindig szem előtt van, így a tekintetem gyakran rátalál, és olyankor hozzá is nyúlok. Ha például épp a nappaliba indulok, teszek vele pár lendítést. Ha van kedvem, 10–15 percig gyakorlok egy-egy mozdulatot.

Ha időm engedi, a reggeli aikidóedzés előtt is szívesen előveszem. Ilyenkor általában van 15–20 percem, amíg a többiek megérkeznek. Ezzel kezdem a napot 🙂 Ráhangol az aikidóra: mire meghajlunk és elkezdjük az edzést, a testem már a csípőből mozog, a figyelmem pedig összeszedett.

Bár, ahogy az elején írtam, nem a látványos pörgetés a cél, ezek a rövid, spontán találkozások elengedhetetlenek. Ezektől emlékszik a testem és a kezem folyamatosan a fegyver súlyára, tapintására és a mozgás dinamikájára. Ez a mindennapi, szinte észrevétlen együttlét teszi az eszközt végül a test természetes meghosszabbításává.