Szerencse, hogy nem vagyok százlábú Avagy a jobb térdem kálváriája és a megérzés diadala

• 2026. február 13.
• Németh Ferenc

A legutóbbi, novemberi bejegyzésemet egy költői kérdéssel zártam: „vajon érdemes lenne a másik térdemet is preventív jelleggel kezeltetni?” Nos, az élet – és a saját „eszetlenségem” – gyorsan megválaszolta a kérdést. Nem lett belőle prevenció. Tűzoltás lett.

A novemberi „eszetlenség” és a szeiza vége

Aki ismer, tudja, hogy a mozgás, az aikido és a csikung az életem része. Minden nap gyakoroltam, mert szerettem csinálni – nem kötelezettségből, hanem örömből. De a sors (és a saját túlzott lelkesedésem a novemberi táborban) ezt egy pillanat alatt elvágta.

A jobb térdem megadta magát. A helyzet gyorsan romlott: a legtöbb mozdulat fájt, minden lépésre fejben készülnöm kellett. Egyedül annak örültem, hogy a lépcsőn még fel tudtam menni, de a guggolás? Az felejtős volt. Az aikidóban alapvető, térdelő ülésmód, a seiza pedig egyenesen lehetetlen küldetésnek tűnt. Aki próbálta már, tudja: ha a térd nem hajlik vagy feszül, a seiza maga a pokol.

Egy videó és a felismerés

Ebben az időszakban bukkantam rá a neten egy videóra (a CDK csapat előadása a World of Dance-en), amit többször is megnéztem. Lenyűgöző művészi munka, de az egyik alkalommal azon kaptam magam, hogy nem is csak a koreográfiát figyelem, hanem egy furcsa, keserű érzés kerít hatalmába.

Csodáltam azt a hihetetlen mozgásszabadságot, ahogy ők uralják a testüket. Könnyedén ugranak, guggolnak, pörögnek – miközben én a monitor előtt ülve éppen azon aggódtam, hogyan fogok fájdalom nélkül felállni egy pohár vízért. Amíg az ember nincs ilyen helyzetben, el sem tudja képzelni, mekkora kincs a fájdalommentes mozgás. Természetesnek vesszük, mint a levegőt. De abban a pillanatban, amikor látod másokat szárnyalni, miközben te a saját tested börtönében kínlódsz, minden más perspektívába kerül. Ez a felismerés is hajtott, hogy nem adhatom fel, találnom kell megoldást.

A „fóliás éjszakák” és egy tüzes baleset

A mindennapjaim innentől kezdve a kísérletezésről szóltak. Éjszakánként különféle krémekkel kentem be a térdem, amit aztán vékony folpackkal (nejlonnal) tekertem körbe dunsztkötés gyanánt. Ez általában segített: a fólia nem zörgött, nem csúszott le, és reggelre sokat javult a helyzet.

Kivéve egy alkalmat. Gondoltam, kipróbálok egy melegítő hatású krémet is a fólia alatt. Nos, ezt senkinek nem ajánlom! A fólia alatt olyan forróságot generált, hogy két órán át forgolódtam, nem tudtam aludni, végül le kellett tépnem magamról az egészet. Szóval a tanulság: melegítő krémet soha ne dunsztoljunk!

De aztán mindig eljött a nappal és az ülőmunka. Ahogy órákat ültem a gép előtt, a feszítő érzés alattomosan visszakúszott.

Ami viszont érdekes – és ezt fontosnak tartom kiemelni –, hogy a fájdalom ellenére sosem álltam le teljesen a mozgással. Sőt! Azt vettem észre, hogy edzés után, amikor bemelegedett és átmozgattam, mindig jobban éreztem magam, mint előtte. A tétlenség volt a legnagyobb ellenség.

A diagnózis-keringő: Amikor a labor 0-t mutat

Mivel a bal térdemmel már kijártam a hadak útját, azt hittem, most gyorsabb lesz. De a leletek ellentmondtak az érzéseimnek. Voltam például laborvizsgálaton, kifejezetten azért, hogy kiderüljön, van-e gyulladás a szervezetemben. Az eredmény? Teljesen 0. Semmi.

Az orvos magyarázta el, hogy ez sajnos előfordul: a labor a szisztémás (egész testre kiterjedő) gyulladást mutatja ki, de egy ilyen helyi, térdben lévő gyulladás nem feltétlenül jelenik meg a vérképben.

Készült csípőröntgen is. Ennek az volt a célja, hogy kiderítsük: nem áll-e rosszul a csípőm, nem ott történnek-e olyan rossz mechanikai fordulások, amik aztán átterhelődnek a térdemre – amit az ízület nagyon nem szeret. Az eredmény szerencsére negatív lett, a csípőmechanikám rendben van. Jártam manuálterápiával foglalkozó szakembernél is, aki tapintással vizsgált – ő sem érzett semmit.

Itt érdemes egy kitérőt tenni a „másik”, a bal lábamra. Ott ugyanis a probléma szerkezeti (O-láb miatti kopás), amire a megoldás egy hatalmas, csontkorrekciós műtét lenne. De a jobb lábamban éreztem, hogy nincs ekkora baj, nem szakadt el semmi, "csak" feszül.

A döntés pillanata: MR vagy azonnali cselekvés?

Végső elhatározásomban visszamentem ahhoz az orvoshoz, aki a bal térdemet is kezelte. Elmondtam neki a gyanúmat a gyulladásra. Ő is megvizsgálta, és elsőre ő sem érzett duzzanatot. Két lehetőséget vázolt fel:

• MR felvétel: Ez újabb várakozás, újabb körök, és az eredménye akár egy műtétet is indokolhat – amit nagyon el akartam kerülni.
• Azonnali injekció: Bízva abban, hogy csak gyulladásról van szó, megpróbáljuk a gyulladáscsökkentő + hialuron kombinációt.

Nem sokat gondolkodtam. Az első opciónál azt éreztem, hogy az adminisztrációval és a leletezéssel együtt ez akár újabb egy hónap várakozást és kínlódást jelenthet. A második viszont egy azonnali beavatkozás volt. Úgy voltam vele: ha szerencsém van, ez használni fog, és végre megszabadulok a fájdalomtól.

A fordulat: A sárgás folyadék titka

Bevallom, kicsit "be voltam tojva". A tű vastagnak tűnt, a térdem eleve fájt, és attól tartottam, hogy egy gyulladt területbe szúrni sokkal jobban fog fájni, mint a múltkor a bal lábamnál. A lányom is bejött velem a rendelőbe, kíváncsian figyelte az eseményeket – én inkább hanyatt feküdtem és nem néztem oda.

De a félelem alaptalan volt. És ezt nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy erőt adjak másoknak, akik félnek a tűtől: ez az orvos immár másodszor adta be nekem ezt az injekciót úgy, hogy az égvilágon semmilyen fájdalmat nem éreztem. Pedig a tű nem volt kicsi, és a terület is érzékeny volt. Nem tudom, hogyan csinálja, de a keze aranyat ér – szóval nem kell rettegni a beavatkozástól, jó kezekben ez nem horrorfilm!

Ekkor jött a meglepetés. Az orvos felkiáltott: „Itt bizony van folyadék!” Míg a bal térdemnél (a korábbi kezeléskor) nem talált semmit, itt most sárgás, nem áttetsző folyadék ürült a fecskendőbe – ami egyértelmű jele a gyulladásnak. Az orvos alaposan kinyomkodta a térdemet, hogy minden csepp távozzon.

Ezután következett a gyógyszer. Az orvos figyelmeztetett, hogy a hialuron beadása feszítő érzéssel járhat. Felkészültem a nyomásra... de semmi. Valószínűleg azért nem feszített, mert a leszívott, gyulladt folyadék rengeteg helyet csinált, így a gyógyszer kényelmesen elfért.

Fontos figyelmeztetés!

Ezzel a cikkel nem akarok senkit félrevezetni. Ez a kezelés (a folyadék leszívása és a hialuron) az én esetemben tökéletes megoldás volt, mert:

• Pontosan tudtam, hogy túlterhelésből fakadó gyulladásról van szó.
• Tudtam, hogy nincs szalagszakadásom vagy súlyos porcleválásom a jobb térdemben.

Akinek súlyosabb kopása, szerkezeti deformitása vagy szakadása van, annak ez nem biztos, hogy megoldást jelent. Minden eset egyedi, de az önismeret mindenhol kulcsfontosságú.

A címet pedig nem véletlenül választottam. Ültem a rendelőben, és arra gondoltam: Még szerencse, hogy nem vagyok százlábú. Ha száz térdem lenne, és mindegyikkel ennyit kellene járni a megoldás után, már rég feladtam volna. Maradok a két lábamnál, és remélem, most egy darabig mindkettő békén hagy.

(Akit érdekelnek a kezelés részletei, vagy a tapasztalataim a különböző terápiákkal kapcsolatban, keressen nyugodtan a láblécben található elérhetőségeimen!)