Gyakorlóként sokáig kísértett egy kérdés a zene és a harcművészetek, illetve a belső utas gyakorlatok (mint a Csikung vagy az Aikido) kapcsolata körül. Bár ösztönösen mindig is éreztem, hogy a kettő összetartozik, és a zene képes mélyíteni az élményt, valahol mélyen ott bujkált a kisördög: Vajon „szabályos” ez? Nem minősül ez figyelemelterelésnek? Nem csak menekülés a csend elől?
Sokan úgy tartják, a tiszta gyakorláshoz csak a légzés hangja kell. De az elmúlt időszak tapasztalatai és egy meghatározó találkozás Shi Heng Yi mesterrel nemcsak eloszlatták a kételyeimet, de teljesen új dimenzióba helyezték számomra a zene szerepét. Kiderült számomra, hogy a zene nem mankó, hanem egy híd.
Mielőtt elmesélném azt a konkrét élményt, ami mindezt megpecsételte, fontos tisztázni egy félreértést. Amikor a zene és a gyakorlás kapcsolatáról beszélek, nem a dübörgő, mindent elnyomó zajra gondolok, ahol a „saját szavunkat sem értjük”. Épp ellenkezőleg: ez egy lágy, finom kíséret, ami szinte észrevétlenül simul a háttérbe. Nem uralni akarja a teret, hanem megtartani azt.
A saját tapasztalataim és a Mesterrel való beszélgetések alapján öt olyan területet azonosítottam, ahol ez a fajta finom zenei jelenlét nem elvonja, hanem épphogy felerősíti a gyakorlást.
Mindezek az elméleti dolgok szépen hangzanak, de a legnagyobb megerősítést mégis az adta, amikor megtudtam: Shi Heng Yi mester is szeret zene mellett gyakorolni.
Ez az információ számomra felért egy csendes validációval. Úgy éreztem, ez valami közös dolgunk, egy közös nyelv, amit mindketten beszélünk a mozgásban. A tudat, hogy nem vagyok egyedül ezzel az igényemmel, bátorságot adott.
Hogy mindez hogyan áll össze egyetlen mély élménnyé, azt a legutóbbi táborban éltem át, Bukarest mellett.
A gyakorlás végén a Mester egy rendkívül intenzív gyakorlatot vezetett le nekünk. A testünk dolgozott, az elménk pedig a fizikai igénybevétel hatására kezdett kikapcsolni. A hétköznapi védőgátjaink lassan leomlottak.
És ekkor, a legnagyobb nyitottság pillanatában, amikor az aktív szakasz véget ért, a Mester zenét cserélt. Halkan, de kristálytisztán csendült fel egy mély, lélekig hatoló dallam.
A hatás elemi erejű volt. Ahogy tértünk magunkhoz a fáradtságból, a zene nem a fülünkön keresztül hatolt be, hanem – mivel a gyakorlat már megnyitotta a figyelmünket – egyenesen a belső csendünkhöz szólt. A teremben lévő emberek többsége mélyen megrendült. A zene segített abban, hogy a fizikai fáradtság átforduljon egyfajta mentális tisztaságba.
Bár a gyakorlás hivatalosan véget ért, a zene nem hallgatott el; lágyan szólt tovább a térben. Elvileg ki lehetett menni, és többen – köztük én is – elindultunk kifelé.
De aztán történt valami: a dallam mintha utánunk nyúlt volna. Valami visszahívott a helyemre. Visszamentem a terembe, leültem, és hagytam, hogy a zene és a jelenlét átjárjon.
Úgy tűnt, mintha visszavágynánk abba az állapotba, amit a zene és a gyakorlat teremtett. A kinti világ zaja túl élesnek hatott ahhoz a nyugalomhoz képest, amit bent éltünk át. Kellett az a csendes "beleülés", hogy az élmény leülepedjen.
Másnap, a kinti gyakorlás közben volt lehetőségem beszélni Shi Heng Yi mesterrel erről az élményről, és arról, hogy ezt a fajta megközelítést hogyan lehet integrálni a mindennapi gyakorlásba. A válasza bátorító volt: a zene, ha jól használjuk, nem elviszi a fókuszt, hanem segít megtartani azt.
Ferenc személyes gondolata:
Számomra a tanulság egyértelmű: a zene nem figyelemelterelés. A zene egy szakrális eszköz, egy kulcs, amely segít kinyitni azokat az ajtókat, amelyeken egyedül, csendben talán nehezebben tudnánk belépni.
Ezt a kulcsot érdemes bátran használni a saját utunkon.