Nuncsaku gyakorlás

Az összekötő láncszem:

Hogyan tanít a nuncsaku a helyes testhasználatra?

Sokan, akik látnak engem nuncsakuval gyakorolni, talán meglepődnek. Mi köze van ennek a gyors, pörgő eszköznek az Aikido lágy, áramló és körkörös mozgásvilágához? Az Aikido az "üres kéz" művészete, a nuncsaku pedig... nos, Bruce Lee. A kép azonban, mint mindig, most is sokkal árnyaltabb.

Aikidokaként évek óta keresem a módját, hogyan tudnám a "mozogj csípőből" vagy "a központodból indítsd a mozdulatot" elvont tanácsait kézzelfogható, fizikai érzéssé alakítani. Valójában a helyes testhasználatot kerestem. Emellett pedig folyamatos kihívást jelent a haladóbb gyakorlás egyik alapköve: a gyors támadásokra, ütésekre való reagálás.

És bármilyen meglepő, számomra az egyik legjobb tanítóeszköznek mindkét problémára éppen a nuncsaku bizonyult.

Fontos leszögeznem: nem az akrobatikus, látványos trükkökre gondolok. Ami engem magával ragadott, az a nuncsaku folyamatos áramlása, a szép, tiszta ívek megrajzolása, és az erre való reagálás.

1. A Nuncsaku mint azonnali visszajelzés (A mozgás indítása)

Az Aikidóban egy uke (partner) nélkül végzett kata (forma) vagy suburi (vágásgyakorlat) során néha "elcsalhatjuk" a mozdulatot. Használhatjuk a testünket helytelenül, csak karból, erőből, és mivel nincs ellenállás, azt hihetjük, a mozdulatunk helyes volt.

A nuncsaku nem ilyen megbocsátó.

Ha megpróbálom a nuncsakut pusztán a csuklóm vagy a karom erejével mozgatni, a mozgás szögletes, erőtlen, és kaotikus lesz. Az eszköz nem fog szépen áramlani, megakad, pattogni kezd, vagy rosszabb esetben megütöm vele magam.

Ehhez jön még egy árulkodó jel: a lánc hangja. Nem a fa suhanó hangjára gondolok, hanem a láncszemek csörgésére. Ha a lánc hangot ad, az azt jelenti, hogy egy pillanatra elvesztettem a feszességet, a kapcsolatot az eszközzel. Ilyenkor a fegyver "összeesik", megtörik az ideális íve. A célom a csendes forgatás, ahol a folyamatos, központból indított mozgás feszítve tartja a láncot, biztosítva a tökéletes, megszakítás nélküli áramlást. Ez a megszakítás nélküli kapcsolat (musubi) és a helyes testhasználat azonnali visszajelzése.

Azonban abban a pillanatban, hogy a mozdulat indításába beleviszem a csípőm forgatását – vagyis helyesen használom a testem –, a kép varázsütésre megváltozik. Az eszköz életre kel, a lánc megfeszül és elhallgat. A nuncsaku szinte "húzza" magával a mozdulatot, kényszerítve a kéz, a kar és a csípő tökéletes szinkronizációját.

Ez a megszerzett érzés az, ami aranyat ér az Aikido tatamin, amikor egy tenkan (fordulat) mozdulatot végzek. Már nem csak tudom agyban, hogy a csípőmmel kell fordulnom, hanem érzem ugyanazt a spirális erőt a központomból kiindulni.

A két lecke egyetlen mozdulatban

És hogy ez a két, látszólag különböző készség (energia indítása és fogadása) hogyan kapcsolódik össze? Képzeljünk el egy egyszerű, vízszintes mozdulatot a nuncsakuval.

A mozdulat indításakor, hogy az erős és áramló legyen, a csípőmnek kell dolgoznia. A testem központjából indítom az energiát. A lánc feszül, a mozdulat csendes és erős. Ez az első lecke: az energia generálása a helyes testhasználattal.

De a mozdulat itt nem ér véget. A fegyver átlendül a másik oldalra, méghozzá nagy sebességgel. A következő feladat az, hogy ezt a gyorsan mozgó eszközt elkapjuk, vagy lágyan csatlakozzunk hozzá a másik kézzel. Ha mereven, rossz ütemben nyúlunk érte, csattanni fog. Ha viszont lágyan, a mozgás ívét és sebességét felvéve fogadjuk, a mozdulat folytatódik. Ez a második lecke: az energia fogadása.

Így válik a nuncsaku egy komplett, zárt rendszerű laboratóriummá, ahol egyetlen lendítésen belül gyakorolhatom a támadás indítását és a támadás fogadását is.

2. A partner, aki mindig ráér (reagálás a sebességre)

Ez a "második lecke" pedig egy az egyben leképezi az Aikido egy másik központi kihívását. Az Aikido haladóbb szintjein egyre többet reagálunk gyors, direkt támadásokra, például egy tsuki-ra (ütés). Egy ilyen gyors mozdulathoz blokkolás nélkül kapcsolódni hihetetlenül nehéz.

Ennek gyakorlásához ráadásul elengedhetetlen egy partner, aki hajlandó és képes ezeket a gyors ütéseket újra és újra "szolgáltatni" a gyakorláshoz. A nuncsakuval ez egyedül is megoldható.

A gyakorlásaim része az is, hogy ezt a gyorsan mozgó fadarabot elkapjam, átvezessem a mozgását. És itt a lényeg: ha megpróbálom "blokkolni" vagy mereven elkapni a pörgő nuncsakut, az hatalmasat csattan a tenyeremen, vagy egyszerűen lepattan róla. Fájdalmas és hatástalan. Pontosan ugyanaz történik, mint amikor egy gyors ütést karból próbálok hárítani.

A nuncsaku kikényszeríti a lágy kapcsolódást.

Ahhoz, hogy képes legyek kezelni a sebességét, nincs más választásom, mint tökéletesen időzíteni, találkozni a mozgásával, és lágyan fogadni az energiáját, felvenni a ritmusát, és a saját mozgásommal összhangban levezetni azt.

Ez a mozdulat fizikailag szinte egy az egyben leképezi azt, ahogyan egy tsuki-t (ütést) fogadunk az Aikidóban: nem ütközünk, hanem azonos sebességre gyorsulva "eggyé válunk" a támadással (awase), majd elvezetjük azt.

Összegzés: egy váratlan tanítómester

Számomra a nuncsaku nem helyettesíti az Aikido fegyveres gyakorlatait (jo és bokken), hanem kiegészíti azt. Egy olyan specifikus "érzékelőt" fejleszt, ami a helyes testhasználat két kulcsfontosságú aspektusát tanítja:

  • Segít kitapintani a testem központja és a végtagjaim közötti kapcsolatot a mozgás létrehozásakor (ezt jelzi a csendes lánc).
  • És élesíti a reflexeimet a gyors, bejövő energia fogadásakor, megtanítva a lágyság és az időzítés művészetére.

Egy olyan partner, ami mindig kéznél van, és kíméletlenül őszinte visszajelzést ad – hanggal és érzéssel egyaránt – arról, hogy a testhasználatom valóban áramló, központból vezérelt és lágy volt-e. És ez az az alap, amire aztán az Aikido technikáit építhetem.